Az énekes új albuma, a 2020, arra hivatott, hogy az amerikai élet egy csúnya korszakának tanúja legyen.
Írta: Luke Zaleski | 2020.10.23. | Forrás: GQ.com |
Néha egy művész kell nekünk egy esemény visszaidézéséhez azért, hogy azt igazán értsük és érezzük. Lehet az egy fénykép, amit egy újságíró, vagy egy szemtanú készített, mint a szeptember 11-én zuhanó férfi. Vagy lehet egy film, mint Spike Lee Rekviem a hurrikánról-ja, amely kézzelfoghatóvá tette a valóságot a Katrina sodrásában. Idén Jon Bon Jovi próbálja megmutatni nekünk, hogy kik vagyunk, az új, 2020 című albumával, amely megküzd a világjárvánnyal, a politikai megosztottsággal és a rendőri erőszakkal, több más töréssel együtt a jelenlegi amerikai tájképen. Ez az ő kísérlete arra, ahogyan fogalmaz, hogy „a történelem tanúja” legyen.
Ez a Bon Jovi második* albuma azóta, hogy a hosszú ideje állandó írópartner és gitáros, Richie Sambora, váratlanul otthagyta a bandát a 2013-as turné alatt, néhány személyes kihívás és családi küzdelem közepette. Jon Bon Jovi a 2020 című albumról beszél, amellyel első alkalommal lép ki a rocksztár mögül, és amely sokkal személyesebb, kevésbé csilli-villi nagylemez, mint amit valaha hallottunk tőle.
De még mindig Jon Bon Jovi: a 2020 erősen kezdődik (az első szavak: „Ébredj fel!”), és rögtön megragadja az embert lényegre törő pop-rock-egyértelműségével. Az album szokatlan, talán szükséges és inspiráló – egyféle személyes, zenei tutajjá vált ezen a nyáron, a családom életének nehéz szakasza során. Amikor néztem, ahogyan Jon előadja a „Do What You Can”-t és a „Livin’ on a Prayer”-t egy olyan jótékonysági eseményen, amelyet a nyáron otthonában, New Jersey államban az elsősegélyt nyújtók és a frontvonalon dolgozók számára rendezett, úgy tűnt, mintha a Bon Jovi össze tudná kötni egymással Amerika különböző, meghallgatásért küzdő hangjait, és segítene élen járni a példájával ebben a viharos időszakban.
Bon Jovi anyagilag segített ott is, ahol hirtelen még sosem látott számú éhes száj tűnt fel, és kevesebb kéz volt jelen a munkához. Március óta ő és a felesége legtöbbször a két óriási ételellátóban tartózkodott a két otthona, a súlyosan érintett New Jersey-ben és Long Islanden, az alapítványa által támogatva. A zárlat végtelen hónapjai során rászorulók ezrein segített, és most pedig Amerika életének hihető zenéjével állt elő. A GQ beszélgetett Bon Jovival a 2020-ról és 2020-ról.
GQ: Hogyan zajlottak ennek az albumnak a munkálatai most, hogy Ön irányított mindent?
Jon Bon Jovi: Nos, leadtam az albumot, aztán jött a Covid és lezárta a világot. Szóval tudtam, hogy ha aktuális albumot akarok kihozni 2020-ban, akkor jobb, ha írok egy Covid-dalt. Ez a „Do What You Can”. Az egészségügyben dolgozók, az áldozatot hozó diákok inspiráltak; az élelmiszerbolti eladó, akinek a munkája létfontosságúvá vált, a gondozók, a névtelen hősök, akik segítettek a szomszédaikon, vagy azok, akik egyszerűen csak hordták a maszkot, és nemcsak azért, mert politikai eszköz volt, hanem mert a tisztelet jele volt embertársaik iránt.
Kapcsolódó írás: Bon Jovi: Do What You Can – Megérkezett a koronavírus-dal klipje
Aztán persze jött a George Floyd incidens, a BLM, így leültem megírni az „American Reckoning”-ot, és végre ekkor kimondtam az áment, hogy most már kész az album. Fogtam a két, mondjuk szerelmes dalt, és levettem a lemezről, aztán ráraktam a „Do What You Can”-t és az „American Reckoning”-ot, és azt mondtam, hogy na, most már megvan a 2020-om.
GQ: Ezt úgy mondja, mintha olyan könnyű lenne popdalokat írni a világjárványról, a rasszizmusról és a rendőri erőszakról.
Úgy gondolom, a tapasztalat megadta erre a lehetőséget, hogy őszinte legyek. Szerintem most már nem nagyon van mit bizonyítanom, és nincs semmi rejtegetnivalóm. És a világ ott tart, hogy úgy éreztem, a tanúja lehetek a történelemnek mindaddig, amíg hajlandó vagyok erre. Nem vagyok más, csupán tanúja a történelemnek.
Azok az események, amelyeket érintek a 2020-on, megindítottak. Az olyan témák, mint a poszttraumás stresszel küzdő veteránok, a fegyverviselés, az egyenlőtlenség, a faji megkülönböztetés, és sok más – mind torzítás nélkül helyet kapnak ennél az asztalnál. Közülük egyik fontos probléma kapcsán sem foglaltam állást. Csupán a tényekről tudósítottam. Ez volt a módszerem a folyamat során. Tedd elég nyilvánvalóvá, hogy miről szól az adott dal, és hogy hol tartasz, de ne fenyegess ujjal, ne vádaskodj – ez volt, amit elhatároztam, hogy megteszek. Őszintén, ott tartok a karrieremben, hogy tudom, mi a munkám, de nem az határoz meg; ez csupán az, amit teszek.
Kapcsolódó írás: Bon Jovi – American Reckoning (dalszöveg+zene)
GQ: „Tedd azt, amit tudsz.” Szóval, mi határozza Önt meg emberként?
Nos, apának lenni, filantrópnak lenni. Egy olyan fickónak, aki ma az élelmiszerbankban dolgozott, és iszonyú nagy szüksége van egy zuhanyra, és talán el kellene mennie orvoshoz a ******* köldöksérve miatt, amiben biztos, hogy van [nevet].
A JBJ Soul Kitchen éttermeimben a működési elv az, hogy a rászorulók önkénteskednek az ételükért, és kapnak egy tanúsítványt, amellyel a családtagjaikat is el tudják látni étellel. A világjárvány miatt nem tudtunk önkénteseket foglalkoztatni. De az éhes szájakat etetnünk kellett. Így Dorothea és én heti öt napot dolgoztunk két hónapon át, mielőtt Long Islandre mentünk és megnyitottunk egy élelmiszerbankot, amely havonta 6000 embert etetett. Májustól kezdve nyár végéig ott dolgoztunk minden nap, amikor nyitva voltunk. Dolgoztunk a világjárvány kezdete óta, akár a Soul Kitchenben, akár az élelmiszerbankban itt, Long Islanden, élelemmel ellátva 7 ételosztót, amelyet én és az alapítványunk finanszírozott.
Az éhes emberek pont leszarják, hogy zenélek [nevet]; hálásak, mert én vagyok az a fickó, aki minden héten étellel látja el őket. Soha nem kérdeznek albumokról. Olyasmiket kérdeznek, tudja, hogy „Jön-e jövő héten tojásos tészta?” „Kapunk-e még több gyümölcsöt?” Ezt csináltam ma reggel is, olyan hét órától délig.
Kapcsolódó írás: Már Long Islandet is ingyen eteti Jon Bon Jovi
GQ: A dalszövegek között vannak eléggé vallásos töltetű sorok is: „Egy ilyen éjszakán, egy ima, egy kívánság,” „Van-e több mögötte?”, „Nyitva van egy ajtó, Mire vársz még?” Szándékos volt, vagy csak valahogyan kapcsolódott mindehhez?
Szigorú katolikus neveltetésben részesültem. Megjártam néhány katolikus iskolát, és problémám volt azzal, hogy mivé vált a katolikus egyházszervezet, az esetek a papokkal és a ministránsfiúkkal. Az ember nem foglalkozik vele személyesen. Csak kívülről láttam rá, és nem hatott meg a téma. Eltávolodtunk tőle. Valamiféle felsőbb hatalom felé tekintek.
GQ: Nemrég azt mondta nekem valaki, akivel interjút készítettem, hogy végül kezdett próbálkozni „saját magába beleimádkozni”.
Igen, úgy gondolom, így van. Tudja, fényt kell gyújtani odabent, és az kifelé fog ragyogni, és megvilágítja az ember cselekedeteit, és azt, ahogyan a körülötte lévő világot eléri.
GQ: Mint a „gyújts fényt”-sor az „American Reckoning” című dalban. Kinek készült a lemez?
Nekem! [nevet] Nekem. Azért készítettem, hogy visszatérjek az indíttatásomhoz, amiért újra meg akartam tenni. Kemény időszakon mentem keresztül. A Richie-vel és a gyermekével történtek fényében, ahogyan otthagyott bennünket, és nem beszélte meg velük. Mindannyiunknak nagyon nehéz volt. És megviselt engem.
A zenekar egy család, minthogy együtt nőttünk fel, mindent együtt tettünk, voltak sikereink és kudarcaink, de soha nem hagytuk el a hajót. Akár munkáról volt szó, akár szülők haláláról, vagy válásról, a hírnévről, vagy zavarodottságról. Az alkoholizmussal is volt dolgunk, ami odáig fajult, hogy olyan döntéseket kellett meghoznunk, amelyek nem a zenekar érdekeit szolgálták, ez biztos. És valahogyan túléltük. És a „This House Is Not For Sale” [az első* lemez, miután Richie otthagyta a bandát] volt az én ökölrázásom a levegőbe, hogy „Nem vagyok hajlandó hagyni leomlani a házam,” de nehéz olyan emberekre találni, akik ki akarnak állni a színpadra, és megmutatni nekik, hogyan kell eljátszani a dalokat; és megírni a dalokat és mondani is velük valamit.
Bizony az nem nagy poplemezként készült el, mert egyszerűen nem ott tartottam. Így el kellett érnem azt az adottságot magamban, amellyel dalt írok. Szóval, nagyon keményen dolgoztam, akár a lemezről volt szó, akár később magamról, vagy a kapcsolatomról Ticóval és Dave-vel, és így erősebb egységgé kovácsolódtunk. És végül egészen remek dolog lett belőle, mert szorosabb lett köztünk a kötelék, és ennek eredményeként úgy éreztük, hogy mi, mint egység, nem tettük rosszul.
Furcsa módon az, hogy megbocsátottam Richie-nek lehetővé tette, hogy tovább fejlődjek, ahogyan Davidnek és Ticónak is, azokká a személyekké, akik ma vagyunk. Mivel más úton voltunk kénytelenek végigmenni. Az ember nem okol ezért senkit, hanem valahogy köszönetet mond, mert az segít tovább folytatni a maga kis útját. Néha valakinek le kell lépnie a kijáraton át azért, hogy a másik folytathassa az útját.
Nem volt meg az asztal negyedik lába. És mellesleg még 80 koncert hátra volt a turnéból. De megcsináltuk. És nagyon sikeres volt.
GQ: Túlélve ezt a nehéz időszakot, igazán arra vagyok kíváncsi: Mi az életfilozófiája jelenleg?
Filozófia? Úgy gondolom, a célom csupán az, hogy minden nap jobb kiadása legyek önmagamnak. Hogy olyat tegyek, amitől jobb leszek. Még ha csak olyan dologról is van szó, mint az… alvás. Tudja? Valami, amitől jobb lesz az ember, és nem úgy értem, hogy jobb énekes, vagy rocksztár. Jobb ember.
GQ: Ez fontos, különösen most. Őszinte leszek: mögöttem is nagyon kemény év áll. Középkorúnak lenni nehéz. Gondoskodni kell a gyerekekről, a szülők egyre idősebbek – az ember „középen” áll.
Igen. Ön hány éves?
GQ: 48.
Sok minden történik 48 és 58 között. Úgymond azzal viccelődöm, hogy az 50. az utolsó romlott születésnap, de 58 évesen már más az ember nézőpontja. És még nem vagyok elég öreg ahhoz, hogy a halandóságon kezdjek gondolkodni; úgy gondolom, ez még 10-12 évig ráér, de arra gondol az ember, hogy már nem kölyök többé.
48-58 – valahogyan az ember már eléri, vagy elérte azokat a nagy dolgokat, amelyeket megtesz, és minden rendben és jól van, de ami még inkább számít az az, hogy mit épít fel a családjával. Mert ez a két fejezet, ezeket nem cseszheti el, különben sérülést okoznak.
Javíts ezeken a körülményeken, és tedd őket rendbe, kezdd el írni a saját fejezeteidet! Élj velük! Tedd őket olyanná, hogy érdemes legyen újraolvasni őket!
GQ: Hogy vannak a gyerekei?
Nincs semmi gond velük. A legkisebb totál elkötelezett gitáros, és meg akarja tanulni a dalszerzést. Éppen most tett egy lépést afelé, hogy valóban tudjon gitározni. Ezt hozta nála a Covid, hat hónapnyi intenzív gyakorlást. Jake Syracuse-ba megy majd, hogy színészkedjen. A tavalyi évet tanulással töltötte. És Jesse-nek ott a borbiznisz – nagyon sikeres, ha Ön szereti a jó rozét.
Kapcsolódó írás: „Rozé-koncerttel” segített Jon Bon Jovi és fia a koronavírus-járvány idején
GQ: Beszéltünk a családról, a vallásról, a zenéről – a jersey-i törvények előírják, hogy kérdezzem Önt a futballról és a politikáról. Tudom, hogy legalább az egyik rajongója. De úgy tűnik, hogy átkódolta a világokat, és sok emberrel jól kijön.
Nem hiszem, hogy jól kijövök sok emberrel [nevet]. De igen, a futball közös téma volt itthon, akár az apámat, akár a nagybátyámat ott találta az ember vasárnaponként Giants-meccset nézve. Aztán a hírnevem okán találkozhattam néhány emberrel a Giants-től, ebből származott egy Bill Belichick nevű fiatalemberrel, most már idős emberrel való kapcsolatom. Tegnap este Robert Krafttel vacsoráztam együtt, aki az egyik legkedvesebb barátom.
GQ: Még mindig mérges Tom Bradyre?
Nem haragszik Tommyra! Nem!
A futballal ellentétben, nem a politikával együtt nőttem fel. A családom egyáltalán nem volt érintett benne. Talán a feleségem családja egy kicsit jobban. Az évek során számos politikussal találkoztunk. Akár a jelenlegi kormányzóval, akár az előzővel, Chris Christie-vel.
Jó viszonyban vagyok Chrisszel. Bár nem mindig értettünk egyet politikai kérdésekben, biztosan egymás földijeként, New Jersey-iként tudtunk beszélni olyan közös dolgokról, amelyeket az ottani emberekért meg akartunk tenni. Szóval, lehetett valakivel beszélgetni, függetlenül attól, hogy melyik oldalon áll az ember.
GQ: Úgy gondolja, hogy az emberek még mindig figyelnek egymásra? Aggódik a jelenlegi politikai légkör miatt? Van egy dala az albumon erről, a „Blood in the Water”.
Azt hiszem, hogy attól a megosztottságtól félek, amely az elmúlt 4-6 évben alakult ki Amerikában. A politikai témákon való veszekedés odáig fajult, hogy megosztja a családokat – szülőket és gyerekeket, férjeket és feleségeket. Aggódom amiatt, hogy hogyan találunk egymásra országként. [Néma csend.] Annyira félek. Annyira félek. Félek.
GQ: Igen. Én is.
Amikor felnőttem, a sayreville-i középosztály fogalma a keményen dolgozó munkásosztályt foglalta magába, fehér embereket, de egy igazán jó, keményen dolgozó, egységes városban, amely elsősorban második generációs európai bevándorlókból állt. Hittünk abban a John Kennedy-mantrában, amely szerint bármit megtehettünk, amit akartunk, akár a Holdra is eljuthattunk, és én ebben a nagyon ártatlan, csodálatos időszakban nőttem fel. Aztán elég idős lettem ahhoz, hogy szavazzak, és Ronald Reagan azt mondta mindenkinek, hogy kell lennie egy autónak minden kocsibejárón, és egy csirkének minden fazékban, és azt mondta Gorbacsovnak, hogy bontsa le azt a falat. Biztosan nem az volt az a nap és időszak, amelyben a gyerekeim most felnőnek.
De egyben arra is lehetőséget adott nekünk, hogy nevetségesen merészet álmodjunk, mert nem tudtunk ennél jobbat tenni. Tudja, ezt a történetet már sokszor elmeséltem: Bono a Narancs Rend felvonulására gondolva nőtt fel, mi meg a Kicsik Ligájára és a Pop Warnerre. Ez évekkel a rasszista lázadások után volt, sok-sok évvel Martin Luther King, Robert F. Kennedy, Malcolm X után. Más korszak volt.
A gyermekem most végzett az egyetemen. Ezek a szegény gyerekek kihagyták a diplomaosztójukat, a végzős báljukat, otthon lettek nagykorúak, egy órát tölthettek a szabadban, szeptember 11-e idején születtek. Szar lapokat kaptak. Másrészről viszont úgy gondolom, ők lesznek a következő remek nemzedék, mert annak kell lenniük. Ugyanolyan lehetőségeik lesznek-e? Mennyi esélyük lesz arra, hogy eladjanak 130 millió albumot?
GQ: Egyáltalán megvan még ilyesmire a lehetőség? Mennyiben mások most a dolgok?
A világjárvány életeket változtatott meg. Mindenkinek megvan a maga története. És remélhetőleg a válságból születnek a következő generáció újítói, akik inspiráltak és elkötelezettek, készen arra, hogy példát mutassanak és belépjenek egy olyan korszakba, ahol a „mi” a fontos, nem az „én”.
_____________________________________
*Megjegyzés: A Burning Bridges című album 2015-ben jelent meg, tehát azután, hogy Richie lelépett.
